Magyarországi napok

Ellentétben a svédek 99%-ával, akik midsommar-tól iskolakezdésig (azaz június utolsó hetétől augusztus közepéig) mennek el szabadságra, mi jobban szeretjük a több részletben kivett szabadságokat, így az egész nyarat végigdolgoztuk. Ezért, amíg a szokásos munkahelyeken szinte megállt az élet -  pl. Viktoréknál heteken át csak 2-3 ember lézengett az egész épületben -, addig nekem a viszonylag nagy létszámú diákmunkással is nagy kihívás volt az éttermet üzemeltetni, és a nyaralók hadát kiszolgálni. Aztán augusztus 20-án menetrendszerűen megérkezett az ősz, visszatértek az emberek a szabadságukról, mi pedig elkezdtük a miénket, és utaztunk vissza a nyárba, itthonról otthonra, azaz Magyarországra.

A pár nap alatt nem csak az otthon hagyott, hosszú hónapok óta nem látott családtagokkal sikerült találkozni, de ezen felül kipipáltuk az összes tételt is az előre megírt listánkról: ettünk piaci lángost, túró rudit, körözöttet, pontyot, pacalt, zsírban sült májat - vagyis minden olyat, amit Svédországban csak nehezen és/vagy kompromisszumokkal lehetne elkészíteni. Meglepő módon még a fél tonna szőlő ledarálása és préselése is jól esett - ennél jobban már csak a belőle készült alkoholok fognak jobban esni karácsonykor :)

Volt azonban pár dolog, ami kicsit árnyalta a képet. Ezek Magyarországon, magyarként talán nem tűnnek fel senkinek, legalábbis természetesnek veszik őket. Nekünk Svédországból érkezve azonban zavaró volt, hiszen naponta tapasztaljuk, hogy lehet bizonyos dolgokat másként is csinálni, és egyáltalán nem pénz kérdése, tehát nyugodtan el lehetne kezdeni mindenkinek, akár már holnap reggeltől is:

Kedvesnek lenni egymással:

Svédországban teljesen hozzászoktam, hogy az emberek kedvesek egymáshoz, segítőkészek, gyakran mosolyognak. Hát odahaza nem. Persze a mogorvaság nem feltétlenül magyar találmány, már az áprilisi krakkói utazásunkkor is az volt számomra a legfeltűnőbb kulturális különbség, hogy kizárólag unott arcokat lehetett látni mindenhol. Most Magyarországon egy teljes hét alatt kizárólag egyetlen olyan emberrel - egy OTP-s ügyintézővel - sikerült találkoznom a családtagokon túl, aki kedves volt velem. Nem is azt érzem a legfőbb bajnak, hogy a boltokban, a vendéglátóhelyeken, ahol abból élnek meg, hogy én bemegyek, önmaguktól a legkevésbé sem érdekli őket, hogy legközelebb is lesz-e kedvem bemenni. Hanem hogy még ott is a tipikus “ölni tudna a szemével” reakciót kapom, ahol megpróbálok legalább én mosolyogni a személyzetre, és megköszönni a kiszolgálást. Egy mosoly, egy kedves szó annyira, de annyira nem kerülne semmibe. Rosszabb biztos nem lesz tőle semmi.

Nem nézni hülyének a másikat:

A cipőboltban a több ezer forintos nagyságrendű akciós árakról csak a vásárlás előtt közlik, hogy az az ár csak a több ezer forintért megvehető klubkártya mellé jár. A piacon az üdítő ára mellé külön kiírva a pohár ára, mintha valaki is pohár nélkül, a tenyerébe kérhetné azt. Holott szerintem azzal még senki nem veszített vevőt, hogy kiírta az árait becsülettel. Azzal már sokkal inkább, amikor utólag kell megmagyarázni, hogy oda volt írva, miért nem tetszett elolvasni mindent alaposan.

Nem szemetelni:

Egy kisvárosnak akár csak a főterét is takarítani - még közmunkásokkal is - pénz kérdése. De nem-összeszemetelni már nem kerülne senkinek semmibe. Mint ahogyan az sem anyagiaktól függ, hogy a nyilvános WC-t milyen állapotban hagyjuk ott magunk után. Nem egyetlen mosdó volt olyan, ami ragadt a mocsoktól, hanem szó szerint az összes. (És most nem említem a nem működő kézszárítót, az üres szappanadagolót, a kifogyott papírt, sem kedvencemet, a vízspórolós csapot, amiből csak addig jön a - hideg - víz, amíg nyomod a gombot. Márpedig egyszerre csak egy kezet megmosni viszonylag nehéz.) Azt gondolom, hogy legalább annyit nyom az országról alkotott megítélés mérlegén a kulturált WC, mint a Nemzeti Múzeum, bár az tény, hogy előbbit nem lehet mutogatni egy országimázs filmen.

Ésszel elvégezni a dolgunkat:

Vajon drágább lett volna az augusztus 20-i rendezvény és tüzijáték, ha valakinek eszébe jut, hogy a kettőt ugyanott kellene tartani, nem pedig a városi sportcsarnok egyik, illetve másik oldalán? Vagy minimum előre szólni az embereknek, és időt hagyni az átvonulásra, hogy ne kelljen a sötétben egy másfél méter széles sávon átrohannia több ezer embernek és már félálomban botorkáló kisgyereknek.

Valamint miért egyszerűbb egy ügyintézőnek (sértődötten) megmagyarázni, hogy márpedig egy dokumentumon egy kedvezményezett átírása 6 hónapig tart, ahelyett, hogy megcsinálnák a lehető legrövidebb idő alatt? Mert ugyebár mindannyian pontosan tudjuk, hogy nem rohangálnak adminisztrátokrok 6 hónapon keresztül különféle papírokkal. Az így is, úgy is 10 perc alatt lesz átírva, csak előtte 6 hónapig nem foglalkoznak vele.

Indexelni:

Ha van valami, ami igazán nem kerülne sem erőfeszítésbe, sem pénzbe, akkor az az irányjelző használata. Már írtam róla, hogy a svédek még azt is jelzik a körforgalomba való behajtás előtt, hogy ha a baloldali kijáraton fognak kihajtani a végén. Magyarországon egy sima kanyarodásnál is feltűnően nagy arányban felejtenek el indexelni az emberek, ráadásul biztos vagyok benne, hogy 2 sarokkal később ők maguk is mérgelődnek, amikor másvalakiről nem tudják, hogy merre is akar menni.

Összességében azonban tényleg nem mondhatnám, hogy bosszankodással teltek volna ezek a napok, testileg-lelkileg feltöltődtünk ezalatt a pár nap alatt, hogy visszatérve új lendülettel vághassunk bele a munkába, csak ilyenkor rossz belegondolni, hogy mennyire egyszerűen mennyivel élhetőbbek lehetnének a hétköznapok.