Svéd(d)élet(t)

Az életünk Svédországban.

2020. február 29.

Kirándulás a norvég fjordoknál

Pár héttel ezelőtt az interneten olvasgattam a norvégiai Sogne-fjord partján fekvő Flåmról, amit persze rögtön meg is mutattam Viktornak, hiszen mindkettőnk régi vágya volt eljutni a norvég fjordokhoz. Mivel elég sok szabadságunk maradt még az évben (a svédeknél a szabadságokat április 1-től március 31-ig tartják számon) ezért gyorsan meg is szerveztünk ide egy hosszú hétvégét, gyakorlatilag napra pontosan egy évvel a tavalyi kirunai látogatásunk utánra. Így tehát a sarkkörön túli élet és a sarki fény után most megnézhettük a világ második legnagyobb fjordját (a listavezető egyébként Grönlandon található). 

A valamivel több, mint 800 kilométeres távnak autóval vágtunk neki, hiszen útközben is rengeteg a látnivaló. Az útvonaltervező szerint nagyjából 9 és fél órás lenne az út, amit eleve kicsit többre számoltuk a pihenőkkel, végül azonban kereken 11 óráig tartott, leginkább az időjárási viszonyok miatt. 

Ciara idején mentünk, Dennis idején jöttünk, de mégcsak nem is ez nehezítette meg a dolgot. Úgy is mondhatnám, hogy az első 700 kilométeren tartottuk a tervet, viszont a végét egyre lassabban és lassabban, végül már csak lépésben közlekedve tudtuk megtenni. A problémát a nyáron gyönyörű, télen meglehetősen problémás 52-es út jelentette, ami egy nagyjából 900 m magas hágón vezet keresztül. Először csak az út mellett voltak az autónál is magasabb hófalak, aztán maga az aszfalt is eltűnt a letaposott hó és jég alatt, majd jöttek a hóátfúvások is, ami időnként hosszú másodpercekre teljesen eltakarta a kilátást - és az utat is. Végül mégis a lefelé vezető utolsó szakasz bizonyult a legrosszabbnak, ahol a hajtűkanyarokkal tűzdelt, 9%-os meredekségű tükörjégen kellett - szó szerint - lekorcsolyázni a másfél tonnás autóval. Védőkorlátból pedig nem sok volt, így nem csodálom, hogy Viktor úgy jellemezte ezt az útszakaszt, mint “élete legborzalmasabb autó útját”, ahol “időnként olyan halálfélelme volt, mint még soha kormány mögött”. Ezen a szakaszon az addig még szembejövő kamionok is elmaradtak, és hamarosan ki is derült, hogy miért: ott álltak hosszú sorokban a meredek jeges emelkedőn, és nagyon tanácstalan sofőrök járkáltak fejvakargatva a járművek körül, mivel se előre-, se visszamenni nem tudtak, és valahogy mindegyiknek fel kellett ügyeskednie a hóláncot, hogy egyáltalán esélyük legyen tovább haladni.

 

Kicsit előre ugorva az eseményekben: mikor visszafelé jöttünk, annyit rosszabbodott az időjárási helyzet, hogy erre az útra már csak konvojokban engedték fel az autósokat, így mi a hosszabb, de kevésbé “izgalmas” E16-ost választottuk, ahol szintén voltak hóátfúvásos, jeges részek, de meredek emelkedők és hajtűkanyarok nélkül. (Egyébként ez az Oslot Bergennel összekötő E16-os út csak a térképen néz ki egy komoly főútvonalnak. Itt-ott másfél sávra szűkül az egész, másutt hepehupás az út, és végig 60-as és 70-es sebességkorlátozások tarkítják.) Hazafelé inkább a svédországi szakaszon jöttek a kihívások, Dennis széllökései gyakorlatilag úgy tették egy sávval odébb az autót az autópályán, mintha egy tollpihe lenne. A vihar miatt az Uddevalla hidat is lezárták (ez teljesen bevett dolog, minden nagyobb hidat lezárnak vihar idejére), így egy kis kitérőre is kényszerültünk. Később, már Göteborgnál pedig az ablaktörlő leggyorsabb fokozata is alig-alig bírta törölni az esőmennyiséget.

Tehát az oda- és visszaút igencsak izgalmakkal telire sikeredett (Viktor szerint épp csak hurrikánban nem vezettünk), viszont cserébe a teljes flåmi tartózkodásunk alatt csodálatos időnk volt, szinte állandó napsütéssel, eső- és szélmentesen. Lent a fjord partján napközben plusz 4-6 fok volt, de fent a hegyekben sem ment -3 fok alá a hőmérséklet. 

Az izgalmas úthoz az is hozzátartozik, hogy körülbelül 250 km-t vezettünk alagútban. Többek között volt szerencsénk többször is áthaladni a világ leghosszabb közúti alagútján, a Lærdal tunnel-en, ami majdnem 25 km hosszú. Csak pár vasúti alagút van a világon, ami még ennél is hosszabb, így ez egy egészen elképesztő építmény. Az alagutat 2000-ben adták át, és a névadó Lærdal települést köti össze Aurlandsvangennel, ahol a szállásunk is volt. Ez az alagút tette lehetővé, hogy az Oslo-Bergen táv komp nélkül járható legyen azokban az időkben is, amikor a havas hegyi utak nem alkalmasak közlekedésre. Öt évnyi munkával összesen 2 és fél millió köbméter sziklát távolítottak el, hogy ez létrejöhessen, és átszámítva hozzávetőlegesen 41 milliárd forintba került. További érdekessége a Lærdal alagútnak, hogy nincs vészkijárata (hiszen több, mint 1600 méternyi szikla magasodik felette). Baleset esetére 125 méterenkén tűzoltó készülékek, 250 méterenként pedig segélyhívó telefonok vannak kitéve, illetve 15 olyan kibővített rész van, ahol egy nagyobb busz/teherautó is meg tud fordulni, így ha baj van, akkor a “fordulj meg és hajts ki” felirat jelenik meg mindenhol az alagút kijelzőin. Továbbá pihenőhelyeket is kialakítottak, a szemet pihentető különleges megvilágítással. Szintén a biztonságot szolgálja, hogy a GSM hálózat a teljes alagútban működik. 

A levegő minőségét a világon egyedülálló módon egy légtisztító erőmű segítségével garantálják: a művelet során az alagútból származó szennyezett levegőből kivonják a nitrogén-dioxidot. Két nagy ventilátor vezeti ki a szennyezett levegőt, amelyeken elektrosztatikus szűrőket helyeztek el, ezek megtisztítják a szabadba távozó levegőt a portól és a koromtól. Számunkra még külön érdekes megfigyelés volt, hogy miközben az alagút két bejáratánál 0 fok körüli volt a hőmérséklet, addig a közepén 20 fok feletti meleg volt.

2020_02_16_08_49_24_974.jpgPihenő a Lærdal alagútban

Szóval ennek a kalandos útnak a végén, közvetlenül az alagút kijáratánál megérkeztünk Aurlandsvangenbe. A település a hegyoldal lejtőire épült, így szinte minden háznak csodás kilátása nyílik a fjordra és a túloldalon magasodó meredek hegyekre. Gondolom mondanom sem kell, milyen fantasztikus érzés reggel a teraszon (vastag kabátban) kávézni úgy, hogy ez a kilátás tárul a szemünk elé.

img_2130.jpg

Általában szeretünk hotelekben megszállni, ahol legalább a reggelivel nem kell törődnünk (hiába, mi ilyen kényelmes népek vagyunk), de itt most nem találtunk megfelelőt, úgyhogy a Winjum apartmanjaira esett a választásunk. A szezon ugyanis csak áprilistól szeptemberig tart, szóval ilyenkor sok hotel és étterem egyszerűen zárva tart (sőt, mint kiderült, ilyenkor zajlanak a nagy felújítások). Így tehát a napi étkezésünket a település egyetlen boltjának, az egyébként nagyon jól felszerelt Sparnak a kínálatára alapoztuk. Viszont mivel Norvégia nagyon drága ország, ezért így magunkra főzve is legalább annyit költöttük élelmiszerre, mintha mondjuk Olaszországban napi háromszor étteremben ettünk volna, nem visszafogva magunkat. Persze ezt nem panaszként írom, mivel fel voltunk erre készülve, de akkor is kicsit mellbevágott, hogy például 10 dkg csirkemellsonka 1200 Ft, egy zsemle kb 400 Ft, vagy, hogy egy 0,33 l-es kóla 600 Ft egy közönséges Sparban.

Sajnos csak a harmadik napon fedeztünk fel egy kiváló helyi pékséget, a Marianne Bakerit. Hosszú idő óta először itt ihattunk igazán jó kávét, a helyi kecskesajttal töltött kenyérlepényük pedig életem legjobbja volt, ezt túlzás nélkül állíthatom. Eddigi tapasztalataim alapján kecsketejet inni, vagy az ebből készült termékeket enni olyasmi élmény volt, mintha közvetlenül egy koszos kecskét nyalogatnék. Viszont ennek egyáltalán semmi rossz kecske-íze nem volt! Természetesen éreztem, hogy nem egy sima tehéntejből készült sajt van benne, de csak jó értelemben véve volt némi kecske-ízjegy benne, krémességre pedig verte az összes eddig általam kóstolt sajtot. A pékség tulajdonosa lehetőség szerint minden alapanyagot helyi termelőktől szerez be, így a kecskesajt természetesen a szomszédos, de világszerte híres Undredalból származik.

Undredal szintén a Sogne-fjord (pontosabban ennek oldalága, az Aurland-fjord) partján fekszik, és az UNESCO világörökség program egyik helyszíne. (Sajnos épp ottjártunk napján égett le az egyik parti csónakház, de szerencsére a tűz nem terjedt tovább más épületekre.) A falunak alig 100 lakosa van, viszont 350 kecskéje. Ez egyébként jellemző az egész környékre, hiszen a turizmus fellendülése előtt sok minden más megélhetési forrás nem volt. A hegyeket megművelni nem lehet, nagyobb állatot tartani legelő híján nem lehet, a sziklás talajon nem sok fa nő, de azokat is macerás lenne eljuttatni a hajókig… viszont kiválóan lehet kecskét tartani. Megeszik bármit, bírja a hideg időt, elboldogul a meredek hegyoldalakon is, elcsatangolni viszont nem tud. További érdekessége a falunak, hogy 1988-ig nem volt szárazföldi összeköttetése a külvilággal, kizárólag hajóval lehetett megközelíteni. (Nagyon ritka, kemény teleken előfordult, hogy a fjord egy része befagyott, ilyenkor lovaskocsik jártak a jégen a hajókig.) Így talán már érthető, hogy miért olyan finomak a sajtjaik, hiszen temérdek idejük volt kikísérletezni a legjobb receptúrát.

Azt, hogy ezen a környéken mindig is a hajó volt a legkézenfekvőbb közlekedési mód, azt mi sem jelzi jobban, mint hogy a fjord-parti települések végig, több száz kilométeren át ugyanazt a nyelvet beszélik, ugyanazokat a kifejezéseket használják, viszont a parttól távol eső, völgyekbe beékelt kis falvakban egészen egyedi dialektusok alakultak ki. (Viszont azt örömmel állapítottuk meg, hogy svéd nyelvismeretünkkel minden gond nélkül el tudunk beszélgetni egy norvéggal.)

Ezeket az érdekességeket az a helyi lány mesélte el nekünk, aki a fjord-szafarin volt a vezetőnk. Ez egy (szintén) drága program, de igazán megéri. A lényege, hogy egy nagyra nőtt, gyors motoros csónakkal (12 fő + a vezető) visznek ki túrázni a fjord vizére - előtte azonban beöltöztettek minket mindenféle védőruhába. Ahogy mondani szokás, ha megettek volna minket a farkasok, egy hétig csak ruhát találtak volna utánunk. A körülbelül másfél órás program csak vízi túrát tartalmaz, a két és fél órásba pedig egy undredali kecskesajt kóstolás is beletartozik. Mi igazán szerencsés kézzel foglaltunk a péntek reggeli túrára, ugyanis rajtunk kívül senki más nem jött, így gyakorlatilag felár nélkül kaptunk egy privát túrát. Eleinte kicsit ódzkodtunk a motorcsónaktól egy ilyen békés környezetben, de a vezetők nagyon értik a dolgukat, pont a megfelelő sebességgel haladnak és a legjobb helyeken állnak meg. Ahogy a mi vezetőnk mondta: ő már legalább 2000 alkalommal volt itt kint, minden egyes sziklát és fát ismer, így azonnal észreveszi, ha valami különleges történik. A túránkon nem is kevés ilyennel találkoztunk: a mindennaposnak számító káprázatos vízesések és kristálytiszta víz mellett egészen közelről láthattunk egy hatalmas rétisast (ezt a skandinávok tengeri sasnak hívják), a parti sziklákon napozó fókákat (kísértetiesen hasonlítanak a lusta, kövér macskákra), és néhány disznódelfint is. Illetve ez utóbbiaknál túlzás azt állítani, hogy láttuk őket, inkább csak a néha kibukkanó testrészeiket volt alkalmunk megfigyelni. Minden alkalommal olyan közel mentünk, amennyire csak lehetséges volt anélkül, hogy az állatokat zavarnánk. A lány mesélte, hogy néhány éve orkát (más néven kardszárnyú delfint) is látott itt, de az igazán ritkaságnak számít. A fjord egyébként ezen a szakaszán “csak” 600-700 méter mély, de a fő ágban nagyjából 1000-1300 méter.

A másik lehetőség a fjordra való kihajózásra az elektromos sétahajózás. Árát tekintve az sem sokkal olcsóbb, viszont az kijelölt útvonalon és menetrend szerint jár, a fjord-szafari viszont teljesen a pillanatra és az utazókra van szabva: ha felbukkan egy delfin, akkor követik, ha fókák vannak a parton, akkor oda irányítják a csónakot. Mindemellett az általunk választott opciónál ugyanott végződik az út, mint ahonnan elindultunk, míg a másiknál egy busszal lehet visszajutni a kiinduló állomásra, ami sajnos 5 perccel a hajó érkezése után indul, tehát a végállomáson szétnézni esély sincsen. Éppen ezért oda már autóval mentünk el, ahol a legérdekesebb látványosság egy rekonstruált viking falu.

Ezt a viking települést egy utazó kereskedő álmodta meg, akit mindig is nagyon érdekelt a vikingek története. A falut már 1994-ben megtervezték, azonban csak pár éve kaptak engedélyt az építésre, így a bővítés folyamatosan zajlik. A hely kitalálója pedig maga is a faluban él – az egyik viking házban, ami majdnem a korabeli állapotoknak megfelelően van berendezve. Persze ne legyenek illúzióink, neki is be van vezetve az áram a házába – de a 21. századi körülményekhez képest tényleg nomád módon él. Az érkező csoportoknak – legyen akár csak 2 ember is – részletes és érdekes előadást tart a viking életmódról és mondavilágról. Mint megtudhattuk, vikingnek az akkori népességnek csupán körülbelül 1%-át nevezték, azokat, akik jobb megélhetési nem találtak annál, mint hogy távoli földekre hajózva fosztogassanak. A korabeli szokásrend ugyanis az volt, hogy a családfő halálakor a legidősebb fiú örökölt mindent. A lányokat férjhez adták, a többi fiúgyermek azonban egy lyukas garast sem látott a családi vagyonból, mehettek, amerre láttak. Így sokuknak nem volt más választása föld és betevő nélkül, mint máshol keresni a boldogulást. 

img_2195.jpgViking-idegenvezetőnk

Az utunk során gyakorlatilag folyamatosan olyan kilátásban volt részünk, amit általában csak képeslapokon látni, mégis tudta tetézni ezt az élményt az, amikor felautóztunk a Stegastein kilátóhoz. Ez Aurlandsvangen felett, majdnem a hegy tetején található, és innen tökéletes a panoráma a vízre és a környező hegyekre is. Mindemellett teljesen ingyenes, mindenki kedve szerint mehet oda és tölthet el időt fotózással, bámészkodással. Ottlétünkkor két fiatal német srác szépen kipakolt mindent, ami egy reggelihez kell és gyakorlatilag rendeztek egy téli pikniket a kilátó végében. Persze erre nyáron nincs lehetőség, mikor rengeteg a turista, de most csak mi zavartuk meg őket. Gyanúnk szerint az éjszakát is fent töltötték a kisbuszukban aludva a parkolóban, ami bár kalandosan hangzik, de nagyon hideg lehetett. Innen tovább is vezetne az út fel a hegyre, egészen egy fenssíkig, amit szintén szerettünk volt meglátogatni, de sajnos a sok hó és kedvezőtlen időjárás miatt le volt zárva. Egy percig ugyan elgondolkoztunk azon, hogy legyűrjük gyalog azt a 1,5 kilométert, ami még hátra volt, de végül 100 méter után feladtuk, mikor beláttuk, hogy térdig-combig érő hóban esélyünk sincs sétálni. Nem mellesleg a szikla szélét sem láttuk volna a hó miatt, így közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy inkább visszajövünk ide máskor, ha melegebb lesz az idő.

Viszonylag kevés szót ejtettem eddig magáról Flåmról, ami a térség leghíresebb települése. Nos, ez leginkább azért van, mert a téli hónapokban szinte semmi nincs nyitva, így nem tudtunk meg sokkal többet a településről annál, mint amit a hajós túravezetőnk tudott. Az egyetlen - ámbár felettébb érdekes - múzeum a Flåm-Myrdal vasútvonal építésének történetét mutatta be. Ide is ingyenes a belépés, és szintén melegen ajánlom mindenkinek, kis mérete ellenére is. Teljességgel meg voltunk győződve arról, hogy ezt a nyomvonalat csakis gépek segítségével építhették ki a meredek és barátságtalan hegyoldalban. Ehhez képest kiderült, hogy az 1900-as évek elején pusztán kézi erővel (csákánnyal, csillékkel, stb) dolgoztak, ami emberfeletti erőfeszítést igényelhetett minden ott tevékenykedőtől. Habár a vonal hossza csak 20 kilométer, a szintkülönbség a két város között majdnem 900 méter. Az út legnagyobb részén 5-6%-os meredekségű úton halad a vonat, így mindkét végén van egy-egy mozdony, ami segíti a haladást/fékezést. Nagyjából párhuzamosan a vasúttal autóút is halad, ezért mi magunk is nekiindultunk ugyanennek a szakasznak, de aztán kb. a táv felénél megint olyan meredek, kanyargós havas-jeges hegyi utacskán találtuk magunkat, hogy nem mertünk tovább menni. Ennek ellenére megálltunk pár szép vízesésnél, és még egy kecskenyájba is belefutottunk, akik nagyon lelkesen akartak felugrálni az autóra, aminek mi érthető okokból kevésbé örültünk. Egyébként aki kedvet kapott a környék meglátogatásához, az készüljön fel, hogy az E16-ról letérve gyakorlatilag minden út alig egy autó szélességű, és viszonylag ritkán vannak kiszélesített találkozási pontok. El sem tudom képzelni, hogy a nyári turistaszezonban hogyan oldják meg a közlekedést, de mi szerencsére egyszer sem találkoztunk kritikus helyen szembe jövő autóval. Mindenesetre ennél a szakasznál is abban maradtunk, hogy nyáron érdemesebb visszajönni és akár kerékpárral végigmenni itt.

Nagyon érdemes volt még felkirándulni (keskeny meredek szerpentinen) a Flåm közelében, a hegyoldalban lévő Otternes Bygdetunhöz, ami már időszámításunk szerinti 300-ban is lakott település volt, és a skanzen-szerű falucskában különböző korokból fennmaradt, akár több száz éves tradicionális faházak sorakoznak. De régi és gyönyörű fatemplomokat is lehet találni szinte minden falucskában, ezek közül a legrégebbi és talán leglátványosabb a borgundi fatemplom, amely az 1180-as években épült. Az Aurland környékén töltött maradék időnkben azután javarészt a természetben csavarogtunk. Szegény autónk biztosan nem értette, hogy miért hajszoljuk fel újra és újra jeges és havas hegyi szerpentineken, amik nem sokkal voltak szélesebbek, mint egy átlagos bicikliút. Sajnos a sok hó miatt pár helyre nem jutottunk fel, ezért eldöntöttük, hogy valamikor egy tavaszi/őszi időszakban mindenképpen visszajövünk, amikor nincs túl sok turista, de valószínűleg teljesen más arcát mutatja a természet.

NRebeka 4 komment vásárlás időjárás közlekedés utazás árak macska természet mindennapok

A bejegyzés trackback címe:

https://svedelet.blog.hu/api/trackback/id/tr4315497924

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Guillam 2020.03.02. 14:10:59

Szuper leírás volt, köszönöm. Elmentettem mert nyárra tervezek egy nagy Skandináv körutat.

SirYoli 2020.03.10. 17:58:14

Elírtad, az Stegastein kilátó, kimaradt a T.

NRebeka 2020.03.20. 12:24:00

@SirYoli: Köszönöm, javítottam :)