Ahová két perc alatt kiér a mentő

Svédországba költözésünk óta több tucat itt élő, vagy valaha itt élt magyar véleményét olvastam a svéd egészségügyről, és 90%-ban csupa negatív véleménnyel találkoztam. Volt aki feketén-fehéren leírta, hogy aki túl akar élni, az jobb, ha inkább Magyarországra jár orvoshoz. Általában nem nagyon tudok ehhez érdemben hozzászólni, mivel eddig szerencsére egyáltalán nem kellett igénybe vennem a svéd ellátóredszert, mivel egy-egy megfázást leszámítva nem szoktunk megbetegedni, így nem kellett személyesen orvossal találkozni. Szóval mindössze csak magamban meditáltam azon, hogy milyen állapotok uralkodhatnak a svédországi kórházakban, ha ehelyett azt a magyar rendszert ajánlják, amiről kivétel nélkül mindenkinek van személyes negatív tapasztalata.

Az én rossz tapasztalataim között mindenképpen az a legmeghatározóbb, amikor a férjem egyszer a Fiumei úti balesetin kötött ki. A diszkréten vizeletszagú épület, és a legkevésbé sem diszkréten negatív hozzáállás a betegekhez csak hab volt a tortán azután, hogy először órákat kellett a hideg folyosón tölteni Viktornak a törött combjával, majd - annak ellenére hogy ezt maximum 8 órán belül műteni kellene - félretolták és csaknem két teljes napon keresztül étlen-szomjan váratták, miközben semmi információt nem mondtak se neki, se nekem.

Egy múlt szombati eset után azonban úgy gondoltam, egy rövid posztban összefoglalom az eddigi tapasztalataimat a svéd orvosi ellátásról.

Az elmúlt két év során egyetlen alkalommal fordult elő, hogy orvosra volt szükségem. Felfázásszerű tünteteim voltak, és nem akart elmúlni. Sajnos ez elő szokott fordulni velem időnként ezért pontosan tudtam, hogy ilyenkor már csak az antibiotikum szokott segíteni rajtam, amit viszont orvosnak kell felírnia. Elkezdtem hát utánanézni most első alkalommal, hogy itt Svédországban hova és hogyan kell elmenni, vagy bejelentkezni, ha orvosra van szükségem. És eközben rábukkantam egy nagyon érdekes szolgáltatásra, lényegében egy online magánrendelőre :) Egy mobilos alkalmazáson először is egy viszonylag részletes, több lépcsős kérdőív kitöltésével kellett megadnom a tüneteimet, és ez alapján meghatározta, hogy milyen szakorvosra is van szükségem. Ezután kiválaszthattam, hogy mikor hívhatnak fel, majd a megadott időn belül jelentkezett is az orvos, aki épp olyan részletesen kikérdezett, mintha csak a rendelőben ülnénk. (Egy-egy ilyen webkamerás konzultáció kb. kétszer annyiba kerül, mint az annó nagy felháborodást kiváltó magyar vizitdíj, de demo-jelleggel az első alkalom ingyenes.) Az orvosok közül akár válogatni is lehet, ha esetleg nyelvi nehézségek miatt a saját anyanyelvünkön/angolul szeretnénk társalogni. Én ezzel a lehetőséggel nem éltem, így elég gyorsan, 30 percen belül már hívtak is. Mivel az elmondottak alapján úgy ítélte meg, hogy nincsen szükségem részletesebb vizsgálatokra, sem arra, hogy személyesen keressek fel egy orvost, ezért kapásból fel is írta nekem a megfelelő gyógyszert, és ezzel kész is voltunk.

Talán már egy korábbi posztban írtam, hogy ilyenkor a svéd receptnyilvántartó rendszerébe a személyi számom alapján írnak nekem egy online receptet, én pedig csak bemutatom a jogosítványomat az utamba kerülő első patikában, ahol máris látják, hogy milyen gyógyszert és milyen dózissal írtak fel. Külön tetszik még, hogy az adagolásra vonatkozó magyarországi macskakaparás helyett itt egy matricát nyomtatnak és ragasztanak rá az orvosságra, amin név szerint szerepel, hogy kinek a gyógyszere (ha macskáé, akkor is név szerint!), hogyan kell adagolni, és meddig szabad felhasználni, stb.

Kicsit kevésbé testközeli tapasztalat az a néhány videó, amit mostanában láttam. A svéd közösségi tartalomgyártók (értsd: youtuberek) körében elég népszerű mostanában a szülés-videó. Igen, ez pontosan az, aminek hangzik. A kedves, vlogger anyuka-apuka páros a szülés beindulásától kezdve egészen a végéig mindent rögzít, majd egy 20-30 perces videót vágva az eseményről feltölti a saját oldalára. Hát én biztosan túl konzervatív vagyok, de még a szűk családomnak sem mutatnék ilyen premier plánban vett videót, nemhogy az egész világnak. Na de mindegy, itt nem is az esemény a lényeg, hanem a videón látható környezet.

Ezeket az anyukákat minden esetben modern, jól felszerelt (kád, bordásfal, műszerek, stb) szobákban helyezik el, ahol még apukának is külön ágya van, ha éppen aludni szeretne. Mert itt nem siettetik a nőket, hanem igyekeznek megfelelő környezetet biztosítani, és nem kiabálnak vele és oxicotinozzák agyon, mondván hogy a doktor úrnak órákon belül golfpartija van. Adnak nekik enni-inni, és a folyamat végén sem veszik el tőlük azonnal a gyereket, vagyis haladnak a korral és azokat az ajánlásokat követik, amiket néhány szervezet még csak most szeretne kiharcolni Magyarországon. Na persze nem vagyok orvos, tehát nem ítélhetem meg objektíven a helyzetet, mégis azt mondom, hogy számomra ez utóbbi a szimpatikusabb. Úgy is fogalmazhatnék, hogy itt nem félnék szülni egy gyereket. És nem a csilliárdokat érő felszerelések, hanem a hozzáállás mássága miatt.

És akkor érkezzünk meg végre az elején beharangozott szombat délutánhoz.

Két kedves svéd barátunkkal szerveztünk közös programot, aminek a befejezéseként beültünk ebédelni a közeli kisváros egyik éttermébe. Benne voltunk már a délutánban, így rajtunk kívül csak egyetlen másik asztal volt foglalt, ahol egy család három generációja ült együtt és ünnepeltek valamit. Csakhogy a nagymama egyik pillanatról a másikra rosszul lett. A lánya próbálta tudatánál tartani, rázogatta és beszéltette, de egyre kevésbé reagált a külső ingerekre. Kérték a személyzetet hogy hozzanak cukrot, vagy cukros vizet, ugyanis a nagyi cukorbeteg volt, és feltételezhetően leesett a cukra, amiatt ájult el. Közben lefektették a padlóra és rövid tanácskozás után úgy döntöttek, hogy kihívják a mentőket. A vízszintes helyzetben a nagymama annyira magához tért, hogy hevesen tiltakozzon a mentő ellen, de addigra a férj már tárcsázott és éppen ecsetelte a diszpécsernek, hogy mi történt és honnan telefonál. Nagyjából másfél perce lehettek vonalban, mikor odakintről szirénázás hallatszott. Egy pillanatra egymásra néztünk Viktorral, hasonlóan csodálkozóra húzott szemöldökkel, de aztán gyorsan megállapítottuk, hogy ez nyilván valami más és valahova máshova megy, mivel nagyjából fizikai képtelenség lenne máris ideérni. Közben a férj fülén a telefonnal kisétált az étterem elé, a szirénázás erősödött, majd lefékezett a mentő az ajtó előtt. A bácsi megköszönte és letette a telefon. Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy nem tartott tovább kettő percnél. Nem tudom, hogyan csinálták.

Mellesleg a folytatás sem volt kevésbé érdekes. A két mentős kiugrott az autóból, egyiküknél az orvosi táska, a másiknál valami spéci tablet. Amíg az orvos kikérdezte a tudnivalókat, addig a másik mindent be is rögzített a készülékbe - és a nyakamat teszem rá, hogy ez abban a pillanatban már fel is volt töltve a kórházban a néni kartonjára. Gyors mérlegelés után aztán hozták a hordágyat, feltették a nénit, (kapott takarót, és párnát! - hogy örült volna ilyen luxusnak Viktor a balesetin), a lánya is beült mellé, és már el is hajtottak. Mindösszesen talán 10 perc telt el a telefon felemelésétől a mentő távozásáig, de lehet, hogy még ennyi sem volt. Mivel magánál volt és összefüggően tudott beszélni (valamint felismerte a környezetét), ezért valószínűleg nem történt komolyabb baj, de mégis olyan komolyan vették, mintha minimum agyvérzést vagy infarktust kapott volna.

Most mindenki csendben nézzen le maga elé, és képzelje el ezt a szombat délutáni szituációt a saját tapasztalatai alapján. A magam részéről azt hiszem, hogy egy leesett cukrú idős emberhez semennyi időn belül nem küldenének mentőt, csak azt mondanák, hogy vigyék be a családtagok a legközelebbi ügyeletre.

Szerencsére csupán ennyi az eddigi tapasztalatunk a sokat szidott svéd egészségügyről, de remélem, hogy ha komolyabb bajba kerülnénk akkor hasonlóan jó ellátásban részesülnénk, mint a fent említett cukorbeteg néni.